Szép hétfői napot minden kedves ide tévedőnek!
Szóval kedves londONi akadámia diákjai.
Rec Nicolette
I. - Első
Mindenki álmodott már szépet. Egy álmot, amiben puha, térdig érő fűben piknikezik a szüleivel és testvéreivel. Ahol gondtalan minden, és nem öregszenek. Heather álma is így kezdődött…
„A lány törökülésben ült a leterített, kék és zöld színű pokrócon, egy lila színű virágot birizgálva. Hátközépig érő haját anyja fonta mögötte. Akkor még szép vörös volt, viszont mára már nagyjából bebarnult, és egy barnás vöröses színt kapott.
Az öccse vígan fogócskázott apjával, aki a barackfa alsó ágaira felmászva próbálta megtanítani fiát a mászásra. A fiú feltette a legalsó ágra lábát, belekapaszkodott a felette levőbe és felhúzta magát. A másikat is átvetette ugyanazon a faágon, amelyiken a balt, és lógni kezdett csimpánz módjára az ágon. Próbálta feltenni a következő ágra két lábát, miután sikerült nagy kínok árán felülnie a legalsó ágra, de a jobb talpa megcsúszott, és hatalmas puffanással a fa alatt összegyűjtött levélkupacba huppant. Szülei gyorsan segítségére siettek, ám mikor az egyik leért a fáról, a másik pedig épp odaért, a fiú felugrott, és elkiáltotta magát:
– Elhittétek, mi? – nevetett, majd a megszeppent arcú szülőkre bámulva visszaeresztette magát a levélkupacra. A két felnőtt és nővére is megkönnyebbülten nézett a halomban eltűnő nyolc éves fekete hajú fiúra. Mind a hárman mosolyogva nyugtázták Matt épségét. Az akkor tizenhárom éves Heather lányuk is csatlakozott a fiú levéldobálózásához. A színes őszi levelek szálltak a levegőben mindenfele. Pár levél beleakadt a lány hosszú hajába. Viszont egy váratlan égi dörrenés minden jókedvet el söpört a piknik helyükről. A felhők gyorsan feketébe borultak, villámok cikáztak az égen. Összeszedtek mindent, amit hirtelen össze tudtak, majd gyors futásnak eredtek le a kis ösvényen. Elől futottak a gyerekek hátizsákkal a hátukon, mögöttük pedig a szüleik, egy-egy nagy pakkal a kezükben. Ahogy leértek a kis faházhoz a domb aljába, egyenesen mindenki berohant a szobájába és áramtalanítani kezdtek. Heather kihúzta a tvket, apja kint lekapcsolta a villanyórát. Anyja minden töltőn levő eszközt kihúzott és becsavarta őket egy ruhába, hogy még véletlenül se legyenek áram közelbe.
– Itt nagy zuhé lesz gyerekek, gyertek ki a konyhába – utasította őket apjuk, ők pedig szófogadóan, heves szívdobogással helyet foglaltak az asztalnál. Szótlanul ültek mindannyian. A szél süvített kint, de eső még egy csepp sem esett. Mr. Weatherly kitolta maga alól a fa széket, és odasétált az ablakhoz. Ebben a pillanatban nagy, vörös gömbök kezdtek hullani az égből. Húsdarabok. Pladdia és a gyerekek nem láthatták, éppen egy újságot böngésztek mind a hárman. Paul kikerekedett szemekkel bámulta a hulló cafatokat. Mikor feleszmélt, gyorsan elhúzta a hófehér függönyt és csatlakozott a többi családtaghoz. Látszott rajta, hogy ideges. Pár percen belül odasétált az ablakhoz és elhúzta a függönyt. Minden csupa véres volt. A mező tele volt húscafatokkal. Végig nézett a tájon, majd kis idő múlva állatok tűntek fel az erdő szélén. Mivel nem voltak messze az erdőtől, ezért odabotorkált szinte észrevehetetlenül az ajtóhoz, majd rázárta. Vagyis rá zárta volna, ha a zár nem esett volna széjjel.
Fejét megrázva visszacsukta az ajtót és a belül levő kampóval kiakasztotta az ajtót. Ideges volt, hátha azok az állatok be fogják törni az ajtót.
Fél óra múlva Heather furcsa zajokra lett figyelmes odakintről. Morgás és kaparás hangja szűrődött be a csupán csak beakasztott ajtón túl. Egy szürke nagy mancs bukkant fel az ajtó kis résén. Kapart. Körmeit vadul vagdosta az ajtóba, ami kisebb reccsenésekkel próbálta kint tartani a vadállatot. Mr. Weatherly halkan odasétált a függönyhöz és egy kis részen elhúzta azt, hogy éppen csak lássa, mi folyik odakint. Az ajtó és az ablak között három vérszomjas szürke fenevad csóválta farkát. Szájukból lógtak ki a friss húscafatok és nem hátráltak az ajtótól egy centit sem. Inkább erőteljesebben kezdte egyszerre kaparni az ajtót mind a három. Az apa ekkor vette csak észre, hogy egy lyukat próbálnak ásni az ajtó alá, hogy bejuthassanak a házba. Mrs. Weatherly próbálta nyugtatni a fiút, aki minden áron ki akart menni a házból. Viszont ahogy egyre hangosabban szólítgatta anyját, annál gyorsabban kezdtek a bundás húsevők kint kaparászni, s már majdnem sikerült bemászniuk. Nem volt menekvésük. A házon nincs hátsó ajtó, ahol ki lehetett volna surranni. Mind a négyen elveszetten álltak a házban a bejárat mögött. Heather öccsét átkarolva nyugtatgatta, próbálta vele elhitetni, hogy ez csak egy színjáték, majd arra kérte, játssza el, hogy ideges. Ez nem volt nehéz feladat számára, hisz minél feldúltabbak lettek szülei, ő is annál görcsösebben fogta fel a dolgokat. A lány, idegességtől remegve fogta meg apja kezét, aki mereven ámulta az épp már félig bent levő vadállatot. Az állat hatalmasat lökött magán, és egy hatalmas darab kitört az ajtóból, ahogy átcsusszant a nyáltól már sáros földön. Szerencséjük volt, könnyen bejutottak, hisz az ajtó mögött még egy méterrel is föld volt, csak utána borította a házat beton és fa egyaránt.
Vicsorgott. Fogain látszottak a húsdarabok, és szinte egész fejéről csöpögött a vér. A gyönyörű, szelíd farkasok szeme kék, míg az övé vérben állt az éhségtől. Bordái szinte kilátszottak a bundája alól, ami szintén véres volt és egy nagyobb darabban fel volt szakadva a bőre. Ott már tényleg kilátszódott a bordája és mindenféle csontja, belső szervei. Míg a másik két állat be nem mászott, addig csak állt és morgott. Két társa már viszonylag jobban nézett ki, ők nem tocsogtak a hátukon végig folyó vértől, csak néhány karcolást szereztek. Viszont bűzből nem volt hiány abban a pillanatban a helyiségben. Pladdia fia szemét eltakarva nézte az állatokat, amint egyre közelebb kerülnek hozzájuk. Lányuk hangos sírásba kezdett. Félt. Olyan érzése támadt, mintha nem tudna menekülni. És innen már tényleg nem volt menekvése egyiküknek sem.”
*Pár nappal később*
– Ugye nincs semmi baj? – lökte oldalba elgondolkodott barátnőjét Drucilla a matekóra közepén. A tanár valami nyolcadikos tananyagról dumált, ami senkit sem érdekelt a lány osztályából. Kivétel Drucit, aki kitűnő matekos és minden órán szemrebbenés nélkül figyelte a tanárnőt.
– Nem, dehogy. Nincsen – fordult felé kissé kábult fejjel. Barátnője jót mosolygott a már majdnem álomba szenderült lány fején, majd visszafordította tekintetét a tanárra és buzgó firkantásokkal jegyzetelni kezdett. Heather nem értette, minek ez a sok értelmetlen halandzsa dolog, amit itt tanulnak, hisz ezt soha nem fogják tőle megkérdezni sehol sem a világban. Ahogy azt sem értette, hogy a legjobb barátnője hogy felejthette el a születésnapját. Próbált nem erre gondolni a nap tovább részében, de nem nagy sikerrel. Valamilyen szinten, ott lent mélyen, a szíve sarkában bántotta a dolog. S amit nem szeretett volna, az az, hogy Bastian, Suada, Dis és Adrian észre vegyék rajta, hogy bántja valami. De a négy fiú is ugyan úgy elfelejtette, mint barátnője. Pedig azt hitte, legalább az ő tengerszemű Suadája emlékezni fog rá.
Órák után a két lány összeszedte minden cuccát, és gyorsan kiviharozva a suli ajtaján túlra, már rá is gyújtottak. Senki nem figyelte őket, ez volt a szerencséjük. Egy lélek sem volt az nap délután az utcán. Mikor Drucilláék házához értek, a lány előhúzott a zsebéből egy kis dobozt masnival a tetején, majd átnyújtotta barátnőjének.
– Mivel március van, és történelmi napunk van. Vagyis megszülettél ezen a hideg, lucskos napon, nyolcadikán, ezért szeretném neked ezt átadni. Boldog tizenhetedik születésnapot életem – mondta és egy puszit nyomott a meglepett lány homlokára. Heather szorosan magához húzta a lányt és motyogott valami köszönöm félét, de még ő maga sem tudta igazán, hogy mit beszélt, annyira meglepődött. Szemei könnyben áztak, egy pár könnycsepp legördült orcáján, amit egy fekete sminkcsík követett. Szívéről hatalmas kő esett le. Megkönnyebbülés járta át az egész lányt, szinte látni lehetett rajta, hogy most már nincs semmi olyan dolog, ami elronthatná ezt a mai napját. Eleinte teljes meggyőződése volt, hogy elfelejtette a szülinapját, viszont kellemes csalódás érte. Nehézkesen, de kinyögött egy „köszönöm”-öt, majd ismét karjai közé vette barátnőjét, és most ő nyomott egy puszit a másik homlokára. Kibontotta a dobozt, és egy gyönyörű arany nyaklánc díszelgett benne. Ismét könnyes lett a szeme, mire barátnője megint megszólalt.
– Ja, és ez még nem minden. Este hétkor ott fogunk állni előttetek, mond anyudnak, hogy átjössz hozzám, viszont csupa feketébe legyél! Lesz még egy meglepetés – kacsintott Heatherre, majd bemasírozott az ajtón, kedvenc számát énekelve. Heather arcáról addig nem lehetett levakarni a vigyort, amíg be nem lépett a házuk ajtaján. Minden egyes nap undorral lépett be abba a házba.
– Hol voltál? – állt rögtön elé anyja, mihelyst elindult volna fel a lépcsőn, hogy felvigye a táskáját. A lány unottan pillantott anyjára.
– Drucival sétáltunk. Tettünk egy kis kerülőt – forgatta meg mogyoróbarna szemeit. Elege volt abból, hogy folyton kérdezgetik, hol járt, mit csinált. Ma van a tizenhetedik születésnapja és nem is köszöntötték még fel, csak egyből lehordják.
– Aha, oké. Akkor, ha végeztél fent, gyere majd le egy kicsit – vetett egy utolsó sunyi pillantást lánya felé, majd kisétált a konyhába. Mikor kiért Paullal összemosolyogtak, és a hűtő melletti nagy dobozra néztek.
Eközben Heather felbaktatott a lépcsőn és bevágta táskáját szobájába. Ő maga pedig bevetette magát az ágyba. Előkapta telefonját és a facebook-ot kezdte böngészni. Nagyon ritkán lehet fent látni őt közösségi oldalakon aktív tagként, nem nagyon ragaszkodik az internethez. Gyorsan végig lapozott a főoldalon és le is tette a telefont asztalára.
Pár percen belül már a lépcső alján fordult el a konyhafelé.
– Áh, hát itt van az én nagylányom! – figyelt fel Paul a csoszogó léptekre. Ő csak megforgatta a szemeit és fáradtan levágta magát a konyhával összecsatolt nappaliban az ablak alatt levő fotelbe. Anyja a hűtő felé fordulva motyogott valamit, de nem lehetett érteni tisztán. Egy ideig senki nem szólt semmit. Néma csend uralkodott az egész házban. Heather a kanapén ülve körmét rágta, jobb térdét felhúzva féloldalasan ült. Az óra kattogása és a lány köpködése törte csak meg a csendet. Hirtelen felállt, majd ugrándozva a lépcső felé vette az irányt, de anyja közbe szólt.
– Hova-hova, kisasszony? – még nem beszéltem veled. A lány meghőkölt és visszatolatott a helyére. Apja jót mosolygott rajta. Örült, hogy lánya kinézete örömöt sugallt.
– Akkor lökd, anya. Mondjuk, ha beszélni akartál volna velem, már meg tehetted volna mikor beléptem az ajtón, de mindegy – forgatta meg szemeit és visszahelyezkedett ugyanabba a pózba. Szülei egyszerre indultak meg a doboz felé, amit Heather eddig még észre sem vett. Nagy nehezen lekaparták róla a celluxot, amivel le volt ragasztva, hogy még véletlenül se tudjon kimászni az, ami benne van. Ahogy letépték az anyagot, hirtelen valami mocorogni kezdett a dobozban. Lányuk meglepetten követte a szülők minden egyes mozdulatát. Érdekes pillanatnak ígérkezett. Apja kiemelte azt a valamit a dobozból. Nem lehetett semmit látni belőle, mert direkt maga előtt tartotta.
– Nos – kezdett bele anyja, aki eközben leült a lány mellé. – Arra gondoltunk… – innentől apja vette át a szót, és gyorsabb tempóra kapcsolt.
– Szóval anyád oda akar kilyukadni, hogy tizenhét éves vagy, és gondoltuk elbánnál már Vele – azzal a lendülettel meg is fordult. Egy kiskutya volt a kezében. Németjuhász fajta, hatalmas fülekkel. Heather nem hitt a szemének. Kezeit szája elé kapta, szemei ismét könnybe lábadtak. Kiskora óta, egész pontosan hatodikos kora óta egy kiskutyára vágyott, és most végre megkapta tizenhetedik születésnapjára. Kimondhatatlanul boldog volt. Az örömkönnyek patakokban folytak orcáján, mikor átvette a kutyát. Egy piros masni lógott a nyakában és egy „Boldog Születésnapot, Heather!” felirat állt rajta dőlt, hófehér, aranyszélű betűkkel. A kis állat boldog ficánkolással helyezkedett kényelembe új gazdája kezében.
– Azt hittem elfelejtettétek a szülinapom – mondta, majd visszaült a kanapéra és ölébe tette a kutyát.
– Elfelejtettük, mint a házassági évfordulónkat. Drucilla kérdezte meg tőlem reggel, amíg te öltöztél, hogy mit kapsz születésnapodra. Ő tudta, hogy mi elfelejtettük. Megkértük, hogy ne szóljon, mert valami különlegeset fogunk neked venni. Olyat, amire már régóta vágytál. Rögtön leesett neki – mondta Pladdia és meg simogatta a kutya fejét. A lány mosolyogva, könnyes szemekkel nézte a kutyát pár percig.
– Hex – mondta. – Mától a neved, Hex, mint megbűvölő.
Két órával később csengettek. Pladdia odasuhant az ajtóhoz és Drucillával meg a többiekkel találta szembe magát. Szépen betessékelte őket a lakásba és felkiáltott lányának, aki csak úgy trappolt lefele az emeletről teljesen fekete öltözékében. Kezében ott tartotta Hex-t, akinek a fülei a nagy sietségben össze-vissza lebegtek.
– Császtok! – ugrott le az utolsó két lépcsőfokról, majd eleresztette kutyáját. Barátai csak intettek neki mosolyogva.
– Na, mehetünk? – kérdezte meg a már türelmetlennek látszó Bastian.
– Mégis hova? – szólt közbe Mrs. Weatherly.
– Ja, még nem volt időm mondani. El voltam foglalva – pillantott sunyin a farkával játszó, fetrengő kutyusra. – Valamit szervesztek nekem még a többiek, és hadd menjek el légyszi! – Anyja hosszas gondolkodás után végül belement. Hisz, nem tarthatja bent lányát örökre a házban. Ezt a döntést Heather egy arcra nyomott puszival köszönte meg. Még utoljára megsimogatta Hex-t is, majd elindultak.
Egy jó darabig csendben követte barátait. Mindenféle érzés kavargott benne ismét. Kíváncsi volt, hogy mit tartogatnak számára a srácok és Druci. De inkább egyszerűen most csak otthon szeretett volna lenni Hex-xel. Most az egyszer érezte úgy, hogy otthon akar lenni a szüleivel.
– Megjöttünk – mondta egyszerre Suada és Adrian. Egy külvárosi részen voltak. A lány csak furcsán nézett maga elé a sötétségbe, hisz nem látott semmit sem.
– Nyugi, nem megölni készülünk születésnapod alkalmából itt, az Isten háta mögött – veregette meg vállát egy kéz, ami aztán végigsimított az arcán. Bastian volt az. Bársonyos kezével megfogta Heather karját és maga után húzva bevezette őt egy híd alá, ami alatt egy kis folyó csordogált. A fiú elővett egy lámpát a zsebéből és lassan leszlalomozott a parton és segítséget nyújtva a meglepődött lánynak leemelte maga mellé. Óvatosan végig sétáltak mindannyian a patak szélén. Néha egy-egy erősebb széllökés miatt a csermelyből egy kisebb pocsolya folyt ki a lábukra, ami miatt gyorsan szedve lábukat próbáltak kikecmeregni a híd alatt levő beton sima felületére. Dis elővett a kabátja alól egy petróleumlámpát, meggyújtotta és ezzel egy kis fényt varázsolva a sötétségbe.
– Amúgy mit is keresünk mi itt? – dőlt neki karba tett kézzel Heather a hideg betonnak.
– Végre, erre vártunk – Suada szétnyitotta a hátitáskáját és kivett belőle egy rakat csörgő dobozt. Csak akkor vált jól láthatóvá, hogy graffiti festékéket vett elő, mikor mindenki rávilágított a lámpájával. Egyedül a vörös lány állt lámpa nélkül és szemeit törölgette. Nem, nem azért mert megint meghatódott. Hanem azért, mert por ment a szemébe. Drága barátnője pont felé tisztította le a falat, ahova felfogják fújni a festékeket.
Heather legszívesebben még mindig csak otthon lett volna. Nem nagyon tudott örülni ennek a graffitis dolognak. Viszont nem akarta megbántani a többieket, és hamis élvezettel firkantott fel néhány színes betűt a betonra. Mikor pont eltették a festékeket, és fotókat készítettek egyenként az eredményről, egy autó állt meg a híd előtt. Dis halkan kimászott a híd alól, hogy meglesse ki is akar a dolgukra törni. Ám azonnal vissza is kellett fordulnia, mert egy piros-kék villogó lámpát látott. Rendőrök. A fekete, oldalt lenyírt hajú srác sietve eloltotta a lámpát és megpróbálta nem túl hangosan tovább adni a híreket idegesnek látszó barátainak, akik rögtön levették a dolgokat. Lámpáikat kikapcsolva csendben odanyomták magukat a falhoz és vártak. Egy ajtócsapódás. Majd még egy ajtócsapódás és két lámpa villanása jelezte, hogy a járőrösök elindultak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése